Akriel

Akriel

Adatok  

Avatar: Kostas Martakis
Becenév: Aki, Akri
Kor: 100
Kinézeti kor: 23
Faj: Angyal
Képességed/fegyvered: A teremtés képessége. Tőrök a csuklómra szíjazva.
Foglalkozás: Azokból az ajándékokból élek, amivel a lakosság fejezi ki a háláját.
Szexuális beállítottság: Homoszexuális

Jellem és kinézet  

Jellem: Szeretek repülni az égben és figyelni, hogyan szorgoskodnak a földön. Szeretek a virágzó kertekben sétálni.
Általában játékos vagyok, de olykor komoly feladatok elé állít az élet, ilyenkor a hangulatomon is meglátszik a komorság. Csodálom az összes fajt, hisz mind az én gyermekeim. Igyekszem felnőni a feladathoz, amit a sors ruházott rám, bár ezt olykor nagyon nehéznek érzem. Szeretek repülni az égben és figyelni, hogyan szorgoskodnak a földön. Szeretek a virágzó kertekben sétálni, elveszni az illatokban. Megmártózni a patakok hűs vizében, vagy épp ismerkedni a camaeli lakossággal.

Kinézet: 185 cm magas, 83 kg, kék szem, sötétbarna, egészen rövidre nyírt haj, szálkás, izmos test. Rejtett, fekete, tollas szárnyak, amit, ha elő hívok, a hátam felreped, és vérezni kezd, ez fájdalommal jár, de nem bénítóval. Olykor piperkőcként öltöm magamra a szebbnél szebb ruhákat, de van mikor a kényelmet részesítem előnyben.

Régi életed

Camael és Metatron gyermekeként születtem meg száz évvel ezelőtt. Akkoriban csodaszámba ment, anyám terhessége, mert ritkán született angyal gyermek, főleg, ha még ikrek is voltak az illetők. Szép életem lehetett volna a mennyei világban, de az élet ritkán okoz maradéktalanul örömet a benne élőknek, és ez ebben az esetben sem volt másképp. Születésemkor anyám és a testvérem meghalt, én pedig szárnyak nélkül születtem meg. Megcsúfolásaként az angyali fajnak. Vagy legalábbis így látta többi angyal. Valójában a testvérem, már akkor képes volt arra, hogy belekapaszkodjon mások lelkébe, vagy magához szólítsa másokét. És mivel én voltam a legközelebb hozzá, így még a testének halála után hozzám csapódott. Igazi testvérekként ugyan nem játszhattunk egymással, de sokszor segített átvészelni a többiek csúfolódó támadásait. Nem is tudom, hogyan lettem volna képese mindarra, amit véghezvittem, ha ő nincs mellettem. Pontosan emlékszem arra a napra, amikor kiderült, hogy mégsem vagyok annyira lenézendő, mint az elsőre gondolták rólam. Nekem olyasmi adatott meg, ami másoknak még soha. Ötven éves múltam akkor, még csenevész testemmel, alig tűntem serdülőnek. Apámtól születésnapomra egy tigrist kaptam ajándékba, hogy legyen egy társam, akivel játszhatok, és ne legyek folyton egyedül. Ő sem tudtam, hogy sosem vagyok egyedül. Aznap is kimentünk a lugasba, ahol öcsém, olyan szívesen múlatta az időt, a virágokat figyelve. A kölyöknek még nevet sem volt időm, adni, amikor megjelent pár idősebb angyal, akiknek szinte már lételemévé vált, hogy minden nap belém kössenek valamivel. Én általában nem vettem tudomást róluk, és nem is panaszkodtam soha miattuk senkinek, pedig a testvérem mindig arra buzdított, hogy áruljam el apánknak, mit művelnek velem. Még mindig nem hiszem, hogy az volt a tervük, hogy ilyen módon ártsanak, de ahogy elkezdtek lökdösni, a tigrisem beleharapott egyikük lábába, aki erre elrúgta őt, és egy fának csapódott, kitörve a nyakát. Azonnal odarohantam hozzá, de nem volt rá mód, hogy segítsen rajtuk még egy gyógyító sem. A halált mindenki véglegesnek gondolta. Ahogy a könnyeim végigfolytak az arcomon, miközben simogattam a puha bundáját, csak arra tudtam gondolni, hogy élnie kell, nem halhat meg ő is. A fantáziámból merítettem ihletet, amikor új testet adtam neki. Gyönyörű, két méter magas nagymacska lett belőle aranyló szárnyakkal, amikor a testünkből áradó ragyogó energia alább hagyott.  Persze ettől kezdve csak még inkább közutálat tárgya lettem, hiszen olyan képesség birtokában voltam, ami csak a Teremtőnek adatott meg, és, amit olyan sokan áhítottak.

Az elmúlt egy év

Most itt állok az új világban, amit én magam teremtettem a pusztulás után, amit Lucifer idézett elő. Hitetlenkedve csodálom az alkotásomat, és mégis reménnyel telik meg a szívem, hogy talán egy napon, majd képes leszek arra, hogy minden elveszett lélek megtalálhassa a maga testét, és új életet kezdjen. Nem tudom, hogy ez mikor fog bekövetkezni, mert nem vagyok elég erős hozzá egyelőre, de szinte már látom magam előtt a lehetőségek végtelen tárházát. Az élettelen tárgyakat oly könnyűnek érzem megalkotni, míg az élők megalkotása, szinte felemészti minden erőmet. Egy teljes évig aludtam, miután létrehoztam Camaelt és az új életformákat.
- Van kedved repülni egyet? – hallom a hátam mögül a testvérem hangját. Rápillantok a vállam fölött és egy csalafinta, féloldalas mosollyal felelek neki. – Szeretnél a hátszelemben utazni, hogy ne bántson a törékeny pofidat a hideg levegő? – hangosan nevet fel, mély hangján. – Akriel, már megint túlszárnyalja a fantáziád a valóságot. – Még alig hal el a hangja, de már látom a hátából előtörni hófehér pompázatos szárnyait, aminek gyöngyházfényén megtörik a kintről áradó fény, amit a Camaelt védőpajzs tör meg ametiszt színűre. Követem a példáját és én is hívom a szárnyaim, azokat a fekete szárnyakat, amikre olyan nagyon vágytam gyerekként. Érzem, ahogy a fájdalom végigcikázik a testem minden porcikáján, ahogy felszakítja a bőrömet, és meleg vérem végigfolyik a hátamon. Mégis megszűnik a szorító érzés, amit olyankor élek át, mikor csapdába esve rejtegetem őket.
Órákon keresztül játszunk az égben, meglovagolva a légáramlatokat, megpihenve a felhők tetején. Onnan figyeljük, ahogy a kentaurok kovácsa épp kardot alkot a tűz fényében, vagy ahogy druida nagyokat ugrálva a térben, halad különös, új, eddig ismeretlen állatával. A tündérek időnként mellénk szegődnek, és velünk játszanak a levegőben.